TPL_GK_LANG_MOBILE_MENU

Cím nélkül 3.

Kineziológia magazin 20. száma (2013/02)

Tavasz van, túl vagyunk egy borzalmas hóviharon, a természet megmutatta erejét. De már süt a nap, a virágok talán megmaradtak, a fák talán mégis levelet hoznak. Talán nem fagytak el a rügyek.
Bizakodunk. Ahogy bízik az ember, amikor tesz valamit, amivel jobbá akarja tenni önmagát. Amikor szebbé, és tisztábbá akarja tenni a világot, amikor alkot, amikor cselekszik, amikor tanít.

A hit, mely ott munkál bennünk, s amely oly sokszor elveszti fényét. Mint a láng, mely gyertyapislákolássá csügged, s aztán újra fellobog.
Honnan nyerjük erőnket, hitünket? Honnan vesszük a reményt? Honnan vesszük a bizonyosságot, hogy érdemes?

Vegyél elő régi fényképeket. Nagyon régieket. Lásd a sárgás-barnás, repedezett fotókat, rajtuk régi sorsok viselőit. Férfiak és nők. Katonák, akik talán érzik, már nem jönnek vissza. Gyerekek, akik talán tudják, nekik sem lesz könnyebb.
Nehéz sorsok. Fájdalom, megkeményedett vonások, mély ráncok, bevésődve az élet által felszántott arcokba. Egymás mellett férfi és nő, a korszak nem hagyja az érintést, nincs ölelés, nem vonom magamhoz, talán csak a vállak érnek egymáshoz szemérmesen. Legfeljebb a kisgyerek kap még közelséget, az anyja ölében… Jelentéstelen tekintetek, csak járatos szem veszi észre az üzenetet.
Bánat és veszteség, fekete ruhában az özvegy, körötte gyermekei, felneveli őket, nincs kétség, egyedül. Segítség nélkül. Dehát kire is számíthatna! Ad, ami lesz, panasz nincs. Csak az éhes szemek az asztal körül. A gyerek ellop a sorstól egy kicsiny időt, egy fadarabbal játszik, követ dédelget, vesszőt farag, s néha álmodozik.
Családi kép, egymás mellett, több sorban, elől az öregek, hátul a gyermekeik,
már ők is felnőttek, a kép szélén az unokák. Mindenki külön. Saját sorsával áldva-verve. Saját keresztjét viselve.
És mégis. Ha közelebbről nézed a képeket, magad elé téve, ismerkedve - lassan megszólalnak, életre kelnek. „Itt vagyunk, hozzád tartozunk. Előtted voltunk, s benned élünk tovább. Mindaz, amiben hittünk, amiben reménykedtünk,
mindaz, amit megéltünk, ami fájdalmat okozott, ami örömmel töltött el – ott van benned”.
S látod már, hogy színekkel telnek meg az arcok, a szemek élni kezdenek. Látod, ki-kihez tartozik, kihez húz a szíve, s látod már, kitől menekülne legszívesebben.
Mintha megrebbenne egy-egy kéz, mintha ott lenne benne a simogatás igérete.
Igen ők te vagy. Benned élnek. Nem vagy egyedül. Évszázadok reménye és hite, a túlélés bizonyossága üzen. Nehéz. De mikor volt könnyű? Nehéz? De kinek volt könnyű? Mi erre vagyunk kondicionálva. Ezt szoktuk, ez folyik ereinkben. Hogy nehéz. De ez benne a szép. Hiszen visszük. Hiszen bírjuk. És ez nem kevés.

dr. Varju Márta


Impresszum: Üzemelteti az „ALTERNA” Oktatási, Ismeretterjesztő, Kereskedelmi és Szolgáltató Korlátolt Felelősségű Társaság; Cégjegyzékszám: 01-09-464336; Adószám: 12084247-2-43; Statisztikai számjel: 12084247-8559-113-01;  Statisztikai ágazati kód: 8624; Az Alterna Kft. bankszámlaszáma: K&H Bank 10401093-50526774-75751007; Cím: 1123 Budapest, Alkotás u. 37. mfszt. 3.; Telefon: 1/202-7400, 30/940-3066; E-mail: info(kukac)alterna.hu; info(kukac)europa-akademia.hu; Igazgató és felelős szerkesztő: dr. Varju Márta; NMHH nyilv. szám: 20592-2/2011.